Sportturista by car - the end

10. nap (kiránduló nap)

Mivel ezen a napon nem volt meccs Wroclawban, így a szombaton tervezettek szerint elindultunk egy dél-lengyelországi túrára. Ennek első állomása Auschwitz. A csajoknak még nem sikerült ide eljutniuk, és véleményem szerint ezt mindenkinek látnia kell egyszer az életben, így ez a szünnap kapóra jött. 280 km elég soknak tűnik, de laza két és fél óra alatt odaértünk. Én voltam már itt egyszer, és nagyjából tudtam mire számítsak, de így is elég nyomasztó körbejárni a barakkokat, azokon a tereken sétálni, ahol embereket végeztek ki, vagy bemenni a krematóriumba.

A 3 órás látogatás során végigjártuk a haláltábort, és Birkenauba is átruccantunk, hogy kívülről megnézzük. Ezután átmentünk a wieliczkai só bányába, de előtte bekanyarodtunk egy McDriveba, mert a mai ebéd az elmaradt. 10 perc alatt sikerült bemondani a mikrofonba, hogy mit akarunk. Aztán továbbmentünk 10 métert kocsival, megálltunk egy ablaknál, és integet a kiszolgáló, hogy nem jó helyen vagyunk, itt nem tudunk fizetni, hanem az előző ablaknál kellett volna. Erre Niki kezembe nyomott száz h.b-t, hogy szálljak ki és fizessem ki gyalogosan. Szépen kivártam a sorom a kocsik között, mintha csak otthon, egy jó kis kocsmázás után lettem volna. Kifizettem, indulok vissza a kocsink felé, mire ők kövér gázzal továbbhajtanak, futok utánuk, de a kanyar után már nem látom őket. Na szép gondoltam magamban. Ezek itt hagytak Lengyelország kellős közepén, 30 zlotyval. Találj haza, paraszt! Itt kell leélnem az életem hátralévő részét, koldulva, név nélkül, zéró nyelvtudással, Auschwitzban. Ezek a gondolatok röpültek át az agyamon hirtelenjében mire a túloldalon megjelentek. Mentek egy kört, ugyanis fizetés után az sem mindegy, hogy melyik ablaknál állsz meg. Gyorsan bepattantam a kocsiba, és kiszolgálás után már száguldottunk tovább. Gyurák elöl szelektív kukát játszott, mi hátul meg konzerv halat.

A wieliczkai földalatti túra kettősre sikerült. Mi ugyanis be akartunk menni - és ugyanúgy, mint Auschwitzben - császkálni akartunk, megnézni a termeket egymagunk. Odaérve láttuk, hogy ez nem lehetséges, csak idegenvezetővel juthatunk le a föld alá. Annyit nem akartunk érte fizetni, így maradt a lengyel idegenvezetés. 324 lépcső vezetett le a 90 méteres mélységbe, 54 emelet. Amikor felülről lenéztünk a korlátok között, csak a kígyózó lépcsősorokat láttuk. Nagyjából a mínusz harmincadikon lehetett megpillantani a végét. Félúton már szédültünk a körbe-körbe meneteléstől. Maga a sóbánya belülről nagyon szép. Főbb jellegzetességei: monumentális termek, kegyhelyek, mögöttünk random feltűnő Onesta, faragott szobrok, sőt még egy hatalmas koncertterem is volt lent. Csak maga a túra 3 órás, és az hogy gyalogolsz ennyi időt, és közben semmit sem értesz az egyébéként szépen mesélő, a hely történetét bemutató nénitől, sokat ront az élményen. A túra legizgalmasabb része a végén következett.

137 méteres mélységből lift viszi vissza az embereket a felszínre. A csoportunkat pont kettészedték, Niki és a Timi ment az első turnusban. Akik ottmaradtunk beszéltük is egymás között, hogy a beszállás, emelkedés, kiszállás, lift vissza művelet egy jó negyed órát vesz igénybe, ehhez képest, olyan 5 perc után, mi következtünk. 3 kas volt egymás fölött, a mienkbe 9 embert zsúfoltak be, egy akkora helyre, amekkora a wroclawi panelliftünk. Az ajtó nagyon okosan befele nyílt, alig lehetett becsukni. Aztán lejjebb mentünk, beszálltak fölénk, a kapaszkodó, amit fentről rálépve lenyomtak, majdnem betörte egy srác fejét. Majd elindultunk a következők hangzottak el az úton:

-ÓÓÓÓ, bazdmeg ez marha gyors.

-Three, two, one catapult.

Hamarabb felértünk itt, mint a panelban hatodikra. kb 18 méter magasra. A fülünk folyamatosan kattogott, és annak sipító levegőnek a hangja, amit a lift maga előtt tolt már-már elviselhetetlen volt.

Ilyen izgalmak után beültünk a kocsiba és sikeresen hazaértünk. Otthon még koccintottunk párat, és mentünk aludni.

11. nap (5. meccsnap)

A meccs előtti történésekről nem tudnék sokat írni, 11-kor kelés, kaja, döglés, zuhany, készülődés. Aztán olyan 5-kor elindultunk kifele. Beértünk a csarnokba, megvettük a meccs előtti söröket, és készülődtünk a szektorunkban. A találkozó végre izgalmasra sikeredett, emiatt a szurkolás is teljesen rendben volt, űztük teljes lendületünkből a fiúkat, akik meglepően jól játszottak. Odatették magukat, nem voltak berezelve az esélyesebb spanyolok ellen. Aztán a vége nem sikerült, viszont legalább emelt fővel mentünk a két meccs közti szünetben cigizni. Sok elismerést kaptunk a német, dán szurkolóktól, mondták, hogy ezt a meccset nekünk kellett volna nyerni (szerintem vigasztalni akartak minket, mert látták, hogy kijöttünk egy számunkra félre sikerült eb-re). A szünetben sokat lógtunk lengyel szurkolókkal, zengett a Polska bialo czerwoni, meg a Ria-Ria Hungária. Ereklyéket cseréltünk, Gyurák szerzett egy cowboy kalapot, sálat, meg egy dohányzóasztal terítőt. Megnéztük még, ahogy dánok az utolsó két percüket elbalfaszkodják. Aztán haza, lefekvés.

11. nap (6. meccsnap)

Ránk virradt az utolsó meccsnap, és az utolsó lényegi nap. A hazaút sima volt szokás szerint, végigaludtuk kb., úgyhogy arról többet nem is írnék. A szokásos ajándékbeszerző vásárlást hagytuk mára. Ezt egy közeli boltban bonyolítottuk le, mindenki nagyjából elköltötte azt, amije volt még zlotyban, egy kicsit hagyva még a csarnoki sörökre, a másnapi útra, szendvicsekre.

Megebédeltünk, és nagyjából ezután mentünk is ki, mert 4-kor meccs. Csarnok előtt 100 méterrel szenvedtük el az egyetlen balesetet, egy kamion belénk jött jobbról. Utána volt minden, Gyurák katasztrófaturistáskodott, előre ment fotózni, aztán villamossal tolatás, végül egy lengyel faszi kifeszítette az ajtót, mi meg sebtiben le is ugrottunk a villamosról, és átgyalogoltunk az úttesten, nem nagyon törődtünk az ott álló rendőrökkel. Aztán meccs…

Úgy a 45. perctől meguntuk az egészet ismét, és egymást szórakoztattuk a következőkkel:

- Még, még, még, ennyi nem elég!

- Azok a boldog szép napok, ég veled…

- Szép volt fiúk! Szép volt fiúk!

- Egyszerűen svédek vagytok, hej, hej!

- Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom…

- Érik a szőlő, hajlik a vessző…

ésatöbbi. Egy-egy Nilsson gól után zúgott a Nilsson-Nilsson, aki erre mintha otthon, lenne kiintett felénk. Jókat szórakoztunk, és szerintem ebben nincsen semmi szégyellni való. Nem szomorkodni, meg bosszankodni mentünk ki, hanem hogy jól érezzük magunkat, és ezek a pár soros kis dallamocskák sokat segítettek rajta. Utána hazaindultunk, hogy megnézzük otthon az izgalmasnak ígérkező lengyel-horvát meccset…

Koccintottunk még pár utolsót, Gyurákkal ketten meghülyültünk, utolsó nap okán kicsit kifestettük magunkat. Hajnali kettőig még dumáltunk, aztán lefeküdtünk aludni.

Hát ennyi volt ez az emlékezetes két hét. Kalandokból nem volt hiány, nagyon jól éreztük magunkat a válogatott leszerepelése ellenére. Teljesen megérte kimenni, és kicsit kikapcsolni magunkat. Nagyon sok élménnyel gazdagodtunk, 14 napnyi non-stop röhögés, bulizás. Kocsival összesen 3300 km-t tettünk meg, villamossal plusz 100-at. Ezúton is megköszönném Niki szüleinek, hogy odaadták a kocsit. Folytköv. Horvátország, 2018, persze ha kijutunk.