Kezdeném is a sort egy friss és személyes élménnyel, mellyel - ezután újra - ugyancsak Dallas gazdagított. Mikor megérkeztem, egészen biztos voltam benne, hogy meccsre akarok menni. Az mindegy volt milyenre, csak meccsre. Dallasban szerencsére van választási lehetőség, decemberben lehet amerikai focit, hokit, és kosárlabdát nézni. A baseball-szezonnak vége, a soccer meg kit érdekel Amerikában? Gyors egyeztetés következett, ahol is ilyen-olyan indokokkal (a kosárlabda alapra szar, az amerikai foci hosszú, baseball már nincs ilyenkor, meg arra úgysem vinnének el, sima focit meg nézzen itt az öreganyám) kizártuk a nagyját, és döntést hoztunk: hoki. Hajtás után NHL élmények szakmaiság nélkül, hangsúlyosan a körítéssel foglalkozva.
Sosem voltam még hokimeccsen, bár a felsorolt sportok mindegyikére igaz lenne ez a megállapítás, így tehát mindenképpen az újdonság örömének reményteli borzongásával vártam az első találkozást. A déli népség érthető módon nem rajong túlzottan a hideg sportokért, viszont ezeknek itt most már illene megbarátkozniuk a jégkoronggal, ugyanis idén eléggé hasít a csapatuk
Friday, December 10, 2010.
American Airlines Center (AAC), Dallas Stars - Carolina Hurricanes.
Ez a találkozó lett kijelölve a beavatási szertartásommá, döntéstől számított pillanatokon belül megvoltak a jegyek is a pályához közeli, plexi-falra felkent arcokat közelről nézős, ideális helyre, már csak ki kellett várni a pénteket. Nem állítom, hogy szétizgultam magam, nem első bálra készülődtem ugyanis, de hogy kíváncsi voltam nagyon, az tény. Érdekelt, hogy vajon képes vagyok-e a híresen szar szememmel lekövetni élőben ezt a rohadt gyors játékot? A korongot fogom figyelni, vagy a mozduló ütőket? Ha nem látom a korongot, mi lesz? Lesz-e annyi bunyó, hogy ne unatkozzak? Hideg lesz-e? És a sör? Szurkolás lesz-e? És a sör? Meg amúgy is, mi lesz még a hokin kívül? Kiderült, hogy nagyon sok minden.
Az AA Centre világosban is lenyűgöző látvány, de most, hogy sötétedés után a kivilágítottba, és amúgy is valódi sporteseményre becsekkolva érkezhettem, sokkal gyönyörűbbnek tűnt, és egyben izgalmasabbá vált az egész. Hoki mellett a kosármeccseket is itt rendezik Dallasban, ennek megfelelően ez a 18.000-es szentély rendkívül jól frekventált helyre, gyakorlatilag a downtown legszélére építtetett fel, könnyen megközelíthetően. Mi persze hogy elkéstünk (2 és fél nő és egy nem oly nagyon villámléptű férj), de csak kicsit, és már épületen belül (mosdó) voltunk, amikor a szokásos, hátborzongató hangon megénekelt amerikai himnusz felcsendült a pálya felől, kb. 8.000 másik torok által kísérve.
Így az előtér megcsodálására, a Dallas Stars-os ajándéktárgyak mustrálására nem sok időm maradt, de majd legközelebb. Szóval már játék közben érkeztünk a karzatra, ami azzal járt, hogy a játék megállásáig némileg felülnézetből szemlélhettem meg ezt a stadion-csodát. Tetszett, amit láttam, na, kinek ne tetszene ez? Annyira nem is fáztam mint amennyire gondoltam, hogy fogok, szóval minden összeállni látszódott egy kielégítő, teljesen újszerű meccsélményhez.
A következő meglepi a helyemen várt. Azon túl, hogy élőben nyilván még jobban tetszett a pálya közelsége, mint a jegyrendelős site-on, odaérve ezek foglalták a székemet, khm fotelemet.
Szóval 120 oldalas Dallas Stars magazint kapok minden meccsen, kurvajó. A közönség összetétele teljesen lefedte az utcán is megfigyelhető rétegeket, jellemzően kiegészülve azokkal a pluszokkal, ami annyira Amerika. Mögöttem például egy fiatal anyuka, aki lányával, és annak barátnőjével nyomult ki, mindkét leányzón Ott-os mez volt látható (ami újabb érdekesség, hiszen messze nem ő a csapat jóképűje, ellenben viszont szívesen mutatkozik gyerekekkel, és sok jótékonysági dolgot segít, hálából érte rajonganak a fiatal lánykák), és saját készítésű, csilli-villi körömlakk színű, feliratos táblákat lobogtattak állandóan, hiszen tudták jól, hogy sok mozgást kell produkálniuk ahhoz, hogy a kamerás bácsi felfedezze őket a nagyképernyőnek (sikerült nekik). Jellemzőek voltak még a haveri társaságok, a randisok, az összegyűjtött gyermekesek, és a magányos, szakértő nézők (ők amúgy a hangadók, és a sikítozó lányok).
Mire kényelmesen elhelyezkedtem már volt két plexi-falra felkenés a szemem előtt, ami roppant mulatságos látvány ugye. Jók a reflexeim, de ahhoz, hogy egy ilyet megörökítsek, kb. ufónak kéne lennem, szerintem. A meccs maga elég jól kezdődött, eseménydús volt, és számomra is jól követhető, mondjuk ebben nyilván nagy segítség volt az itt is brutális méretre kialakított, belógatós TV.
Ezt az eszközt amúgy rendkívüli módon kihasználják a közönség bevonására, szórakoztatására. Nyilván az „ordítsál, csapkodjál, tapsoljál, szurkoljál” felszólítás valamelyik változata, fülbemászó zenei aláfestés mellett mindegyik játékmegállásnál megjelent a képernyőn, bár érdekes módon csak kisebb mértékű eredményességgel tudta ordító birkákká változtatni a közönséget. Testvérem szerint ez azért van, mert a dallasiak még csak most, hogy idén jó a csapatuk, kezdenek el barátkozni a hokival. Viszont az ilyen kis finomságok, mint a csók-kamera, meg a hair-style egész komoly őrületet képes generálni a nézők között. Előbbi ugye arról szól, hogy ha téged mutatnak, akkor ott smárolni kell bizony a melletted ülővel, aki szerencsés esetben a párod, nagyon nem szerencsésben meg valaki randaság, büdös szájjal (láthatóan figyelnek amúgy arra, hogy párokat mutogassanak, szerencséjükre), utóbbi pedig egy egyszemélyes játék, kiszúrnak egy fazont (aki általában nem figyel), és rádobálnak egy csomóféle hajviseletet digitálisan. Gyakorlatilag mindkét esetben kiröhög egy egész stadion, de ez itt senkit sem zavar. Riogatnak még ilyen nézőtéri micsodák is, mint az alábbi képen látható valami.
A szüneteket a jég rendbehozatalának, és a gyermekek játszatásának szentelik, megspékelve folytonos ajándékozással, bár ez tesóm szerint csak a dallasiak beetetése lehet, mert Maple Leafs meccseken ilyen sose volt. Jönnek ugye a cheer-leaders lányok korcsolyán vonaglani kicsit, és közben jeget egyengetni, na meg persze jönnek járművön is, amire felpakolnak 5-10 gyereket jutalomképpen, az előző meccs szünetbeli játékok győzteseivel.
Mindeközben az egyik helyi high-school együttese nyomja a zenét egész jól, amit persze hogy többször igyekeznek tudatosítani benned a nagytévé segedelméval. Nagyon nagy okosság még a nézőtéri büfés-bácsi, és a light sör (faszkorbácsnak tűnik, de 30 fölött jól jöhet ha nem feltétlen hízol még a sörtől is külön) szerintem, én amúgy szünetben kijárós típus vagyok, de ha székhez jön a sör, akkor le tudok mondani arról a mozgásmennyiségről a kedvéért.
Játékok a jégen (nem csak) gyermekeknek témakörben kétfélét láttam abból a tesóm szerint kb. tucatnyiból, ami van nekik. Az első, egy ilyen általános iskolából ismerős gyorsasági verseny, lényege, hogy különböző ajándékokat bepakolnak a kezdőkörbe, amiket a jelentkező, és játékba be is kerülő srácoknak, egységnyi idő alatt ki kell cibálniuk a kapukhoz. Egész egyszerűen az nyer, aki többet kicibál, az mondjuk nem lett teljesen tiszta, hogy azt meg is nyeri-e, amivel megküzdött, vagy csak kap néhány arcra tacsit érte.
A második szünet játéka sokkal jobban humoromra ütött, azon konkrétan majdnem beszartam. Képzeljetek el egy embercsúzlit, a pálya másik oldalán meg nagy tekefigurákat. Igen, a jelentkező maga lett az élő tekegolyó. Vicces volt nagyon, volt amelyik tarolt. Eközben a nézőtér fölött cikázó, pepper-formájú óriáslufi fosta ki magából az egyik támogató étterem kajás-kuponjait, und a tetőszerkezetbe beépített kilövők segítségével számtalan, rakéta formájú, ejtőernyővel ellátott Dallas Stars-os ajándékpóló hullott felénk.
Amerika a showbiznyákban verhetetlen, mint azt már egyszer megállapítottam, viszont most jön egy másik vitathatatlan bölcsesség(em) róluk: Amerika a közösségteremtésben IS verhetetlen. Erre a legjobb példa nyilván a Facebook, de hogy az NHL meccsnél maradjak, mondok innen egy idevágót a közönség megviccelő játékokon kívül. Bejössz kocsival meccsre, egyedül. Rendes gyerek vagy, ezért szólsz az információnál, hogy Friscoból jöttél, van 4 hely a kocsidban hazafelé. Megadod a neved, a számod, és hogy melyik kijáratnál várod a leendő fuvaralanyaidat. Na most ezeket játékmegállásnál jól beharsogják, felszólítván a közönséget, hogy tapsoljuk meg együtt azt a marhát, aki józanon néz meccset. Gondolhatja mindenki, hogy meg is tapsolják őket, és ez nagyon jó. A másik nagy rácsodálkozásom a „katona a nézőtéren” típusú műsorszám volt. Kiszúrták az egyenruhát, kirakták nagytévére, és komolyan mondom percekig felállva, és ujjongva tapsolta a közönség, ráadásul a jegy árát is visszakapta. Nagyon durva amúgy az a fajta hálás tisztelet, ami a katonákat övezi manapság Amerikában. Sógorom például - teljes inkognitóban - kifizette egy, velünk éppen egy étteremben kajáló tiszt és családja teljes fogyasztását. De mindenki!!! fontosnak érezte, hogy az étteremből való távozás közben egy-egy jó szót, egy mosolyt, vagy vállveregetést megejtsen rajta. Hihetetlen volt, komolyan mondom, én nem vagyok nagy amerika-fan, de már attól kicsit jobb embernek érzem magam, hogy szemlélője lehettem néhány ilyen jelenetnek.
Visszatérve az oválishoz (na nem a clintonihoz) volt még egy feláll a szőr mindenemen típusú jelenet (fenti), mégpedig amikor is a kamerás csávó kiszúrta a Stars egyik hősét, Jere Lehtinen-t a nézőtéren. Nem tudom ez mennyire ritka esemény, mármint, hogy ő kinn van egy meccsen, de a fogadtatásából arra következtettem, hogy nem túl gyakori, vagy elképzelhető, hogy minden meccsen így ünnepelnék? Mire kapcsoltam és kameráért nyúltam már kb. 5 perce öngerjesztős ujjongásos taps zajlott az AA Centrében, Jere igazi, könnyekig való meghatódásával. Jó volt látni ezt is nagyon, gondolom neki milyen faszipántos érzés lehetett. Hálás népség az amcsi, na.
A meccset amúgy hosszabbítás után, izgi shoot out-al nyerte a hazai brigád, elsősorban az éppen brillírozó Andy Raycroft-nak köszönhetően. Ez önmagában csoda, ugyanis testvérem torontói éveire alapozva úgy tudtuk, hogy a csávó nem tud védeni. Lehetett némi bosszúság a Toronto Maple Leafs-mezes srácban is ott szemben a nézőtéren, hiszen az egész meccset végignyomta Andy felé, hol az öklét, hol a mezére varrt címert rázva fenyegetően. Azért néha tapsolt is.
Nos, hát köszönöm a figyelmet, ez volt az én első hoki-randim története, ami bizony annyira jól sikerült, hogy lesz folytatása mindenképp. Mint ahogy a texasi sportélet feldolgozásának is, természetesen.