Fradista érzelmekkel fűtött új szerzőnk posztja következik a negyeddöntő első, hazai (?) felvonása után.
Érden át a Metz. Ilyenkor mindig felsír egy „Fradiváros” a sarokban. Mi vagyunk az egyetlen csapat – lehet persze megcáfolni, nagy kutatást nem végeztem –, amelyik otthon is idegenben játszik. Hiába kapta meg a magyar államtól az MVM Dome-ot a Fradi, ott a legjobb tudomásom szerint még nem sikerült egyetlen Fradi-vonatkozású sporteseményt sem rendezni. Tudom, tudom, nem lehet megtölteni egy kézimeccsel. Az csak Pamkutyának megy hétszer. Azért valaki majd egyszer megpróbálhatná Fradi sportcélból is megművelni, ha már a magyar állam a Fradinak adta hűbérbe. Ilyenkor a másik sarokban felröhög a Sportfive, ami a Fradi stadionját, meg MVM Dome-ját, meg a marketingjogait elkezelgeti igen komoly haszonnal. Kell a pénz lóvéra.
Na de, ne legyek elégedetlen. Final Fourt viszont már játszottunk az ország legnagyobb csarnokában, és ha lenyomjuk a Metz-et, akkor ott lehetünk megint. Ha.
Valami ilyesmi vágyakkal kezdem el nézni az érdi odavágót. Azt is megfogadom, ha (!) bejutunk, ott a helyem. Nem lesz egyszerű, és mivel szeretek őszinte lenni, ezért leszögezhetjük: kevesebb dolog szól mellettünk, mint ellenünk. Nem gondolnám, hogy a játékosfejekben ott van már a Fradi jövőjére szálló köd, abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ez a csapat még mindig nem állt össze teljesen. Meg a hiányzók. Hogy végül össze fog-e állni vagy nem, meg hogy Jesper Jensen kultúraváltás-projektjével mi lesz, azt csak a jó ég tudja.
Az első félidőben – aztán, mint később kiderült, a másodikban is – mindkét csapat egyéni teljesítmények által villogott, egy-egyek mentek, kemény csattanások, gyors húzások, igen sokat ment szélre is a labda, nagyon nem cifrázta senki. Jensen bepróbálkozott hét a hattal a félidő vége felé, ha kicsit tovább tartott volna a félidő, lehet el is megy rajta a meccs. Persze most kicsit túlzok, mondom, egy kicsit. A nagy adok-kapokban egy gólra visszamásztunk, de az előny – ahogy szinte az egész első félidőben – ott volt. Nem ígért azért ez túl sok jót, főleg mert ideális esetben itthon kellene ugye előnyt kiépíteni a visszavágóra, és az első harminc perc után, ahogy Borsos Attila fogalmazta meg a szünetben nagyon diplomatikusan: az egygólos hátrány a Fradira, azaz ránk nézve volt hízelgő. Vogel Emilynek címzett üzenete is jogos: ha lövés után arcot törsz a továbblendülő lövőkezeddel, illik bocsánatot kérni, akkor is, ha nyilván nem direkt volt. Jobbulást az ellenfélnek!
Tekintettel a tegnapi élőben látott űrkézilabda – Veszprém–Szeged MK-elődöntő – nyomaira a fejemben, illetve a kupaelődöntőket követő esti kézilabdás szakest megpróbáltatásaira, pont megfeleltek az izgalmak a célnak: kellően „agyament” volt a meccs ahhoz, hogy ne lepjen el az álmosság. A másodikban a csajok is megértették, hogy feljebb lehet és kell is kapcsolni. Legalábbis jól megindultunk. Továbbra sem a bonyolult, sokmozgásos keresztmozgásokkal zavarták össze egymás védelmeit a csapatok. Persze Blani védései is nagyon kellettek, hogy forduljon egyet a meccs képe. Konkrétan befűzte az oktatófilmet, lehúzta a redőnyt, meg ilyenek. Szavak nincsenek, derék dolog ennyi védést, közte ziccereket ennyi idő alatt összerakni. Még az arcokon is feltűntek az érzelmek. Nagyon helyesen. Lovalltam bele magam én is. De Albek sajnos a másik oldalon gólokkal, gólpasszokkal nem engedte, hogy egy-két gólnál messzebbre szaladjunk. A 42. percben a közönség is felébredt. De előnyépítgetés helyett visszajöttek ikszre. Üres kapussal… Bundsen. És ezzel fordult a meccs megint. El is léptek hamar, mert beragadtunk 22 lőtt gólnál. Hárommal is vezetnek, többször is. De mindig visszajövünk, és végül videózás után döntetlenre mentjük a meccset.
Félig sem tele, mégsem üres érzésem van. Blani kapja a meccs embere díjat, de jó páran beletették ebbe a meccsbe a melót azzal a rövid kispaddal, ami ezen a szinten necc. Persze minden nyitva maradt még, de az esélyek nem jöttek közelebb. Nagyon nem. Én azért elhiszem, hogy meglehet ez. Szerintetek? A vége után egy gondolat: a kommentátor szerint „élete meccsét” játszotta Albek. Nem ez a mondat volt a kommentátor szakmai csúcsa. Emlékszem, „kislánykorában” hányan, hányféleképpen írták le őt. Küldték el a válogatott környékéről… Nem lett igazuk. Bár úgy tűnik, neki – is – külföldre kellett menni megmutatni, hogy van benne komoly lehetőség.
kép innen: https://www.facebook.com/ftckezilabda
- fck -